Nők az autoriter rendszer ellen

A politikai rendszerek állapota sokféle kritérium szerint értékelhető. Az egyik, ha nem a legfontosabb kritérium, hogy a rendszer tiszteletben tartja-e és aktív módon védi-e polgárai alapvető emberi jogait. A nők jogai emberi jogok. A nőnek is emberi joga, hogy a saját felfogása szerinti jó élet megvalósítására törekedjen. A nőt is megilleti a testi-lelki önrendelkezési jog, hogy önállóan döntsön, kivé és mivé kíván válni, milyen életet akar élni. Az önrendelkezési jog körébe tartoznak az egész életet meghatározó olyan döntések, mint a párválasztás és a gyermekvállalás. De önrendelkezési szabadságával él a nő akkor is, amikor munkahelyet választ vagy arról dönt, mit kezd a szabadidejével és milyen öltözetben lép ki az utcára.

Az autokratikus rendszerek szisztematikusan megsértik az emberi jogokat. Szembetűnő az autokratikus rendszerek mizogün, maszkulin karaktere: hajlamosak a nők jogait messzemenően korlátozni és kötelező előírásokkal behatárolni a nők társadalmi helyét. Az egyik legbrutálisabb, a nők jogait lábbal tipró autokratikus rendszer az iráni. Erkölcsrendészete felelős a huszonkét éves Mahsza Amini (kurd nevén Dzsina) erőszakos haláláért. A kurd régióból Teheránba rokonlátogatásra érkező fiatal nőt néhány hete rendészek a fejkendő szabálytalan viselése miatt fogdába hurcolták és szemtanúk szerint a halálát okozó módon bántalmazták. Emiatt Irán jóval több, mint száz településén robbant ki nők inspirálta és zömében nők vezette tömeges tüntetéssorozat, ami rövid idő alatt a társadalmi elnyomás (a kirívó vagyoni egyenlőtlenség, az egészségügyi ellátáshoz való egyenlőtlen hozzáférés, az igazságtalan szabadságkorlátozások stb.) elleni általános tiltakozóhullámmá alakult.

Az iráni események miatt Ausztráliától Amerikáig és Rómától Tokióig világszerte szolidaritási tüntetéseket tartottak „Nők, élet, szabadság” jelszóval. A szolidaritás szimbólumának tekinthető Christiane Amanpour döntése is. A CNN iráni származású amerikai riportere lemondta az Ebrahim Raissi iráni elnökkel előkészített New York-i TV interjút. Erre azért került sor, mert bár Amanpour korábban többször készített interjút Iránban kendőt viselve, ezúttal az iráni elnök stábja „az iráni körülményekre tekintettel” Amerikában is fejkendőviselést követelt a riporternőtől. Amanpour viszont elutasította a vallási fundamentalizmust jelképező igényt.

A putyini orosz rezsim sokáig nem alkalmazott napi szinten olyan elnyomást, mint az iráni. A „részleges mozgósítás” bevezetése miatt azonban katonaköteles férfiak százezrei hagyják el az országot. A putyini parancs mozgósította a nőket is mint feleségeket, barátnőket, testvéreket és anyákat, akik Moszkva, Novoszibirszk és sok más város utcáin tiltakoznak a háború, a behívások és más szabadságkorlátozások ellen. A szólásszabadságukkal és gyülekezési jogukkal élő tiltakozókkal szemben az orosz autokrácia ugyanúgy lép fel, mint az iráni: őrizetbe vétel, hatósági bántalmazás, börtönbüntetés és más megtorlások alkotják az arzenált, amihez kiteljesedő cenzúra és hangos propaganda kapcsolódik.

Volt már olyan a történelemben, hogy elbukott az orosz katonai agresszió, ami ellen nők erőteljesen tiltakoztak. Marija Kirbaszova emberi jogi aktivista az Oroszországi Katonaanyák Bizottságának megalapításával jelentős módon hozzájárult az első csecsen háború 1996-os befejezéséhez. A háborút a kezdetektől fogva ellenző Bizottság tagjai és támogatói virrasztásokat tartottak a Vörös téren a Csecsenföldön elesettekért és heteket töltöttek a csecsen katonai zónában az orosz katonai vezetőkkel alkudozva, hogy besorozott katonák ezreit menekítsék meg a haláltól. Érdemes emlékezni arra a Moszkvából Groznijba tartó menetre, ahol a katonaanyák a „A csecsen háború szégyen” és más hasonló feliratokkal a kezükben követelték a háború befejezését. Még korábban az afganisztáni szovjet katonai propagandát és harci morált befolyásolta hátrányosan, hogy katonaanyák az orosz hadseregbe újonnan besorozottakkal szembeni erőszakoskodás megrögzött szokásaira (dedovcsina) hívták fel a közvélemény figyelmét.

Az autoriter lengyel és magyar rendszerben a terhességmegszakításhoz való jog korlátozása eredményezett tömeges tiltakozásokat. Lengyelországban nyíltan és radikálisan avatkozott be az állam, Magyarországon lopakodva, apró lépésekben teszi ezt. A magzati „szívhang” meghallgattatását előíró belügyminiszteri rendelet miatt nők ezrei vonultak a Kossuth térre és a Belügyminisztérium elé. Persze nemcsak azok tiltakoztak, akiket személyesen érinthet az új szabály. Akik az utcára mentek azt tartották elfogadhatatlannak, hogy a kormány a nőket nem autonóm személynek tekinti, hanem a népességnövelés eszközének. És azt, hogy a kormány durván beavatkozik a nők legprivátabb szférájába, amikor a terhességmegszakítás eddig is szigorú szabályozását és a nőket gyakran megalázó és olykor lehetetlen feltételeket támasztó gyakorlatot tovább szigorítja.

Természetesen a lengyel és a magyar rendszer távol áll az iráni és az orosz terrortól. Azonban közös bennük a rendszerek identitását meghatározó nacionalizmus, az „államvallásnak” tekintett vallást eltorzító és azt kirekesztésre használó politikai gyakorlat, a politikai ellenzék ellehetetlenítése, a más véleményen lévők elhallgattatása, a női egyenjogúság és a különböző nemi identitások tagadása. A kiteljesedő autokratikus rendszerek Nyugatról pénzelt ügynökök és terroristák aknamunkájára fogják az elégedetlenséget, miközben folyamatosan szűkítik az érdekérvényesítés és a tiltakozás legális formáit, ami egyúttal növeli a rendszer ellenzőinek elnyomásérzését.

Soha nem lehet előre tudni, mi az a szikra, ami lángra lobbantja az ellenszegülés tüzét. Iránban a homlokot és hajat nem kellően eltakaró fejkendő miatti retorzió indította el azt a folyamatot, amelynek egy pontján tömegek léptek sztrájkba és tagadták meg az adófizetést, és diáklányok lázadtak és tépték ki tiltakozásképpen a diktátor fotóját tankönyveikből. Úgy tűnik, a „részleges mozgósítás” is másképp valósul meg, mint ahogyan Putyin elképzelte: nők százezreit mozgósította a kényszersorozás ellen.

Lehet, hogy a magyar nők tiltakozása különösebb következmények nélküli erkölcsi kiállás marad, de az sem zárható ki, hogy fontos mozzanata egy kibontakozó, szélesebb rendszerellenes tiltakozásnak. Vegyük észre, hogy a közoktatási és egészségügyi tiltakozásoknak is van gender aspektusa, hiszen ezek olyan ágazatok, ahol nagyobbrészt nők dolgoznak egzisztenciális kiszolgáltatottságban. A történelem mindenesetre arra tanít, hogy a nők jogaiért vívott küzdelem mindenütt a politikai közösség tagjai egyenlőségéért, egyenlő szabadságáért vívott küzdelem is. Kérdés, hogy hol van a tűréshatár egy olyan politikai közösségben, ahol a kormányzat a legszemélyesebb döntéseket is napi szinten kontrollálni akarja, miközben nincs valódi politikai képviselet, és ahol a legfőbb közintézmények éppen a feladatukkal és küldetésükkel, vagyis mindannyiunk alapvető emberi jogainak biztosításával és védelmével ellentétes tevékenységet folytatnak.

(Borítókép: Rekamijé szuverén grafika)