A modern iskolákra elsősorban oktatási intézményként szokás gondolni. Minthogy a társadalmi munkamegosztás rendszerébe való beilleszkedés szaktudást igényel, ezért az előismeretek minimális szintje (pl. írás, számolás) és – napjainkban még inkább – maga a tanulás képessége, általános szükségletté vált. A közvélekedés szerint mindenekelőtt ezt hivatott kielégíteni az iskola.
Azonban fontos látni, hogy a képzési funkció mellett az iskola számos egyéb szerepet is betölt. Az ezek közti fontossági sorrend történelmi és társadalmi kontextusonként változik. Hogy csak néhány példát említsünk: az európai közoktatási rendszerek kialakulásakor a nemzeti nyelvek és kollektív identitások kialakítása egyaránt központi célkitűzés volt. A nemzet mint újszerű társadalmasulási forma elképzelhetetlen azok nélkül a szocializációs folyamatok nélkül, melyek minden felnövő állampolgárba megpróbálják megkérdőjelezhetetlen alapvetésként bevésni a közös múlt és kultúra adott készletét.
Egy másik kevésbé nyilvánvaló dimenzió a társadalmi szelekcióval függ össze. Az iskolai előmenetel standardizált mércéi hivatottak biztosítani, hogy a különböző készségeket igénylő társadalmi pozíciókat a legrátermettebbek tölthessék be. Többek között Bourdieu szociológiai kutatásaiból jól tudjuk, hogy ezt a kiválasztási folyamatot jelentősen torzítja az „esélyegyenlőség” meritokratikus előfeltételének kérdésessége. Az empirikus tapasztalatok azt mutatják, hogy társadalmanként különböző mértékben bár, de az oktatási rendszer rejtett módon mégis jelentős mértékben felelős a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődéséért (a magasabb státuszú szülők gyermekei sokkal nagyobb eséllyel jutnak előbbre az oktatási rendszerben).
Az iskolai „rejtett tanterv” egész más dimenziója a felügyelet modern rendjének bevésése. Nem véletlen, hogy Foucault példatárában a kaszárnyák és börtönök világa mellett az iskolák jelennek meg a társadalmi kontroll modern technikáinak kitüntetett gyakorlóterepeiként. Ezeken a helyszíneken korántsem csak specifikus társadalmi szükségletek kerülnek kielégítésre (pl. kiképzés, korrektív vagy általános nevelés), hanem legalább olyan fontos a hatalom technológiáinak működtetése is. Ennek megfelelően az iskolában a rend és a társadalmi hierarchiák sajátos képzetét is elsajátítják a fiatalok, ami messzemenőkig megalapozza állampolgári kultúrájukat.
Annak, hogy az iskola az oktatási funkció mellett legalább annyira a nemzetépítés, a társadalmi mobilitás és a fegyelmezés kitüntetett intézménye is, messzemenő következményei vannak. E szerepek ugyanis korántsem állnak össze kiegyensúlyozott eleggyé: elképzelhető, hogy valamelyik funkció előtérbe kerül, ami óhatatlanul a többi kárára válik.
Az elmúlt tíz éves időszak több ilyen kiegyensúlyozatlanságra is sajnálatos példát kínál. A NAT 2012 óta elfogadott újabb és újabb változataival szemben, alapvető kritika a tanárok szakmai szervezetei részéről, hogy a nemzettudat építése rendre felülírják mind a történelmi hitelességet, mind pedig a nyelvi és megértési kompetenciák elsajátításának szempontjait. Az elmúlt években készült kompetenciamérések rámutattak, hogy ez a funkcionális torzulás egyaránt háttérbe szorítja az oktatás minőségének növelésére és az esélyegyenlőségre irányuló erőfeszítéseket.
Az iskolákban immár hónapok óta tartó tiltakozások legfrissebb hulláma aligha választható el e tendenciáktól: a tanárok, szülők és diákok egyaránt okkal érzik úgy, hogy háttérbe szorulnak a számukra legfontosabb szempontok: egy kiszámítható, esélyegyenlőséget kínáló, jó minőségű oktatás lehetőségének feltételei nem adottak, és az sem látszik, hogy ezen az oktatáspolitika megpróbálna érdemben változtatni a közeljövőben. A tiltakozásban résztvevő tanárok véletlenszerűen kiválasztott csoportjának, november végi elbocsájtásával a kormány nem csupán felerősítette ezeken aggodalmakat, hanem egy új réteggel is gazdagította azokat.
Azzal, hogy a kormány példát statuál, és megpróbálja megfélemlíteni a protestáló tanárokat, az oktatási rendszer egy olyan funkcióját erősíti fel, amire a rendszerváltás óta kevéssé volt példa. Az oktatók nyers hatalmi logika révén történő „fegyelmezése” nem csupán szimbolikus jelentőségű, hanem nagyon is konkrét hatalmi gesztus. Azt fejezi ki, hogy az oktatási rendszer elsősorban és mindenekelőtt a világos, kikezdhetetlen hierarchiák terepe. A diákok és szülők alá vannak rendelve a tanároknak; a tantestületek, de még az iskolavezetés is, alá van rendelve a tanfelügyeletnek; ami pedig végső soron a kormány és azon belül is kitüntetett módon a belügyminisztériumnak köteles engedelmeskedni.
Értelemszerűen egy ilyen hierarchikus logika összeegyeztethetetlen a tekintély nyílt megkérdőjelezésével. Márpedig a tanárok polgári engedetlensége és a makacsul folytatódó diáktüntetések éppen ezt teszik. Nemet mondanak a hierarchia adott pontjaira, és ezáltal annak egészét kikezdik. Amire az - érdemi tárgyalásoktól kezdettől fogva elzárkózó - kormányzati válasz nem tud más lenni, mint a fegyelmezési logika fokozása.
Most persze látszólag csak néhány tanárt érint az elbocsájtás, azonban a potenciális következmények messzire mutatnak. Az első hullámban kirúgott pedagógusok köré szerveződő tiltakozások ideiglenesen meghátrálásra késztették a fegyelmezés fokozására törekvő kormányt. A mostani lépés arra utal, hogy a konfrontáció mellett döntött az oktatásvezetés. Annak ellenére választotta ugyanis az elbocsájtásokat, hogy ez várhatóan tovább fokozza az ellenállást. Amire pedig csakis a fegyelmezés még drasztikusabb lépései jelenthetnek majd választ. Ilyen értelemben egy eszkalációs spirál mellett kötelezte el magát a kormány. Fontos leszögezni ezen a ponton, hogy mindezért kizárólagos felelősség terheli.
Bizonyára több bel- (pl. növekvő inflációs nyomás) és külpolitikai (pl. EU-források befagyasztása) tényező perspektívájából is értelmezhető a kormányzati stratégia, azonban ezek másodlagosak a következmények perspektívájából. A fegyelmezési logika kiterjesztése ugyanis jó eséllyel ki fog hatni az iskolai élet minden szegletére. A tanárok elbocsájtása nem valószínű, hogy önmagában állna: minthogy az oktatási rendszer egészének tekintélyén esett – immár egyre nyilvánvalóbb és egyre többek által látható – csorba, azt aligha lehet könnyen kiküszöbölni. Minthogy az oktatási rendszer, látványos engedmények híján az elismerésen alapuló legitimitásra kevéssé számíthat, így csakis a kényszerítés hatalmi logikájának fokozása kínálkozik alternatívaként számára. Ez óhatatlanul abba az irányba mutat, hogy a hierarchia minden szintjén – kitüntetett módon a tanfelügyelet és tanárok, valamint tanárok és diákok (ill. szüleik) viszonylatában – felerősödnek a fegyelmezés technikái.
Az oktatási rendszeren belül eszkalálódó fegyelmezési spirál egyfelől a konfrontációk fokozódását vonja magával. További következmény, a komplementer dimenziók, így elsősorban az oktatás minőségére és az esélyegyenlőségre fordítható erőforrások elapadása. Amennyiben az iskola működése kitüntetett módon a fegyelmezés szempontjai köré szerveződik, úgy még inkább beszűkül a nevelés tere (beleértve a tehetséggondozást és a felzárkóztatást is). Nem csupán autoriterebbé válnak az iskolai viszonyok, de egyúttal a 21. századi tanulási és szocializációs szükségleteknek is egyre kevésbé megfelelővé.
Ezek a korántsem valószínűtlen tendenciák jelölik ki a november végi elbocsájtások tétjeit. Azzal, hogy a konfliktust eszkalációs pályára terelte a kormányzat, nem csak a tanárok megfélemlítésére tett kísérletet. És nem is csak a sokak által méltán követelt oktatási reformokat és az érintettek bevonásával történő érdemi egyeztetések lehetőségét söpörte le – ismételt módon – az asztalról. Hanem egy olyan jövőt is előre vetített, ahol az iskola funkcionális egyensúlyát nem csak a nemzeti nevelés szempontjainak túlhangsúlyozása, valamint az egyenlőtlenségek újratermelése torzítják, hanem a fegyelmezés autoriter tendenciái is. Ez pedig merőben új fordulat a rendszerváltás utáni időszakban – egy olyan veszélyes precedens, ami utat nyithat a fegyelmezési technikák széleskörű alkalmazása felé.
Akik ma a kirúgott tanárokkal vállalnak szolidaritást, saját maguk elemi szabadságáért is küzdenek. Fontos, hogy lássuk, e küzdelem messze nem lefutott. Az érdemi ellenállás ugyanis magában rejti annak a lehetőségét is, hogy a tanárok visszakapjanak valamit a megtépázott társadalmi elismeréséből és az önbecsülésükből. A sikerrel megvédett kollektív érdekek és a fokozódó autoriter gesztusokkal szembeni közös kiállás esély az autonómia kivívására. Annál többet pedig, hogy a felnövekvő generációkat önmagukra méltán büszke, erkölcsi értelemben autonóm pedagógusok neveljék, aligha kívánhatunk.