Talán még sosem volt annyira katasztrofális állapotban az Orbán-rendszer ellenzéke, mint most. Az április 3-i brutális vereség letaglózta a parlamenti ellenzéket, vezetőválság, pártszakadás, tanácstalanság, a tartalmas, politikai közhelyeken túllépő mondanivaló hiánya: általánosságban ezek jellemzik az ellenzéki politizálás elmúlt hónapjait. A nyári időközi választások -- néhány, a trendből kilógó eredmény kivételével -- arról tanúskodnak, hogy az ellenzéki választók is mélységesen demoralizáltak, jelentős részük láthatóan kételkedik abban, hogy egyáltalán van-e értelme ezekre a pártokra adnia szavazatát. Most nem az a kérdés, hogy a parlamenti ellenzék összefogva versenyképes-e Orbán állampártjával, hanem az, hogy egyáltalán releváns szereplője marad-e a magyar politikának. Nincs sok idejük. Érzésem szerint az előttünk álló egy évben fog eldőlni, hogy így lesz-e.
Kétségtelen, a Fidesz is nehéz időszak előtt áll. Tíz év után először kell válságos gazdasági helyzetben kormányoznia. A 2013 és 2019 közötti hét bő esztendőben igen erős külső konjunktúra hátszelét élvezhette, kiegészülve az uniós támogatások adta, korábban egyetlen kormány által sem élvezett pénzbőséggel. A konjunktúrát ugyan átmenetileg megakasztotta a Covid-járvány, de ezt a társadalom, egyébként jogosan, nem a kormány hibájaként, hanem külső sokként érzékelte, a válságkezelés hiányosságait pedig átmenetileg elfedte a még pont időben, a választások előtti időszakban érkező gyors felpattanás. 2010 és 2012 között ugyan nehéz helyzetben kellett Orbánnak kormányoznia, de ezt is lehetett, nem ok nélkül, megöröklött problémának látni. Most először van olyan helyzetben, hogy a kezelendő válság legalább jelentős részben saját elhibázott politikájának következménye, részben pedig maga tehet róla, hogy a külső válság kirívóan sérülékeny helyzetben találja az országot. (Ebből a szempontból a párhuzam Gyurcsánnyal és a 2008-as globális pénzügyi válsággal elég szembeszökő). Jó esély van arra, hogy a válságkezelés meg fogja tépázni Orbán és pártja támogatottságát. Bár sokan már nem emlékeznek erre, 2010 ősze és 2012 ősze között is tartósan, összességében igen jelentős mértékben esett népszerűsége, és csak a 2013-ban kezdődő konjunktúra húzta vissza, de 2014-ben még így is hatszázezer szavazatot vesztett 2010-hez képest.
De ne legyen kétségünk, Orbán várható megpróbáltatásai legfeljebb halovány lehetőséget adnak ellenzékének, és önmagukban nem fogják rehabilitálni a közvélemény szemében mint reális politikai alternatívát. Ahogy a 2012-ig tartó lejtmenetből is alig profitáltak az ellenzék pártjai, úgy most is teljesen életszerű forgatókönyv, hogy két-három év vergődés után visszaáll a mai szint közelébe Orbán támogatottsága. Hogy így lesz-e, az elsősorban azon múlik, hogy az ellenzéki politizálás képes-e megújulni. Ebben a cikkben két csapdahelyzetet vizsgálok, amelyek megoldása (ezer más nehézség mellett) a parlamenti ellenzék elengedhetetlen feladatai közé tartozik. Szeretném tisztázni, hogy azért beszélek “csapdákról”, mert szerintem nincsen könnyű, kézenfekvő megoldásuk. Ha az ellenzék vezetői egytől egyig sokkal rátermettebbek, eltökéltebbek és kreatívabbak lennének, mint amilyennek látszanak, akkor is nehéz feladványok volnának ezek. A problémák jól ismertek és sokan írtak róluk, a megoldás mégsem magától értetődő. Azért néhány lehetséges irányt felvázolok. Ám ezek kiérlelése és a politikai cselekvés nyelvére lefordítása nem az ilyen elemzések feladata.
Az erőforráscsapda
Az első csapdahelyzet az Orbán-rendszer intézményeihez, mindenekelőtt a parlamenti politizáláshoz kialakítandó viszony kérdése. Sok ellenzéki érzelmű szavazó érzi úgy, az ellenzék parlamenti jelenlétével díszletként szolgál Orbán autokratikus hatalomgyakorlásához. Ami még rosszabb, azzal, hogy asszisztál ahhoz, hogy a kormánytöbbség menetrendszerűen átgázoljon rajta, csak saját gyengeségét teszi láthatóvá hétről hétre. Az ellenzéknek erőt kellene mutatnia, de erre a parlamenti politizálás alkalmatlan, sőt, egyenesen káros. Mi sem egyszerűbb, adódik a következtetés, mint kivonulni a parlamentből és “az emberek között” politizálni, mozgalmat építeni, mobilizálni, megszervezni a lehetséges ellenállást. Én is úgy látom, hogy az ellenzék egyetlen esélye, ha politizálásának súlypontját a parlamenten kívül építi ki. Sőt, hallhatóan az összes ellenzéki vezető politikus egyetért: mást sem hallunk tőlük tavasz óta, mint hogy “ki kell menni az emberek közé.”
De akkor mégis miért vállalják a parlamenti jelenlétet? Miért teszik ki magukat a rendszeres megaláztatásnak, újabb és újabb bizonyságát adva gyengeségüknek? A rosszhiszemű magyarázat szerint az ellenzék politikusai csak ennyit tudnak, vagy egyenesen kollaborálnak a rendszerrel és zsebre teszik a képviselői fizetést. Nem vitatom a képességhiány, a megszokás, a fantáziátlanság szerepét. Azonban létezik egy jóhiszeműbb magyarázat is, ami rávilágít a helyzet csapdajellegére. Tegyük fel csak a gondolatkísérlet kedvéért, hogy az ellenzék csupa rátermett, odaadó és áldozatkész politikusból áll, akik elkötelezettek a parlamenten kívüli szervezőmunka mellett. Még ekkor is szükségük van pénzre benzinre (vagy vonatjegyre) amivel eljutnak az ország összes településére. Szükségük van fizetett alkalmazottakra, akik munkaidőben, rendszeresen mozgalmárkodnak, és nem alkalomadtán, ahogy a szabadidejük engedi. A folyamatos országjárás és szervezkedés rendkívül erőforrásigényes, és a források megteremtésére a mérsékelt magyar adakozási hagyományok között a legegyszerűbb utat még mindig a parlamenti pártoknak járó állami támogatás jelenti. Az ellenzéki szavazók egy része azt is elvárja, hogy pártjainak felkészült politikusai és jól kidolgozott szakpolitikai programjai legyenek, de hát a szakértők szabadideje és áldozatossága sem végtelen, és a megfizetett politikán kívüli állást még a legnagyobb elkötelezettség mellett is csak akkor fogják a politikára cserélni, ha anyagi ellenszolgáltatásra számíthatnak. Sok ellenzéki véleményformáló tehát egyszerre várja el az elvszerű kivonulást és a szakadatlan szervezőmunkát, no meg a komoly szakpolitikai hátteret, de ezek az elvárások a gyakorlatban komoly feszültségben vannak egymással. Ebből áll elő a csapdahelyzet. Orbán és hűséges vazallusa, Kövér házelnök mindent megtesznek, hogy az ellenzéki pártoknak az utolsó állami fillérért is meg kelljen alázniuk magukat, de e fillérek nélkül a parlamenten kívüli politizálás is esélytelen. A csapdahelyzetet tehát nem az ellenzéki politikusok becstelensége hozza létre: az Orbán-rendszer viszonyai között a legtisztességesebb politikusnak is szembesülnie kell vele.
Nem állítom, hogy az erőforráscsapda kikerülhetetlen, de nincs pofonegyszerű megoldás--én legalábbis biztos nem látok ilyet. Az első lépés itt is alighanem az ellenzék pártjai közötti jobb koordináció és bizalomépítés lenne. Ha nem Hadházy Ákos lett volna az egyetlen, aki legalább szimbolikusan kivonul a parlamentből, hanem valamennyi ellenzéki képviselő így tesz, akkor Kövérnek is nehezebb lenne packáznia velük, és az ellenzéki közvélemény szimpátiájára (és adományaira) is jobban számíthatnának. Kezdetnek talán az is elég, ha a parlamenti ellenzék egy része áll a kivonulás élére, lépéskényszerbe hozva a többieket. Kockázatvállalás nélkül nem lesz megújulás. Az ellenzék pártjai akkor kezdhetik el visszanyerni legalább saját szavazóik bizalmát és tiszteletét, ha hajlandóak kilépni a megszokott keretek közül, kockázatot vállalni, és kockázatos játszmákra kényszeríteni Orbánt. Orbán autokráciája arra törekszik, hogy a felszínes megfigyelők számára fenntarthassa a demokratikus látszatot. Ám ennek ára is van: el kell tűrnie a parlamenti ellenzéket, és az állami forrásokat se tagadhatja meg tőle teljesen. Az ellenzék politikája irányulhatna arra, hogy Orbánnak minél nagyobb politikai árat kelljen fizetnie a képmutató látszat fenntartásáért: ha az ellenzék együtt, koordináltan lép ki a parlamenti keretek közül, akkor Orbán olyan döntési helyzetbe kerül, amelyben nincsenek jó választásai. Ha teljesen megtagadja tőlük a nekik járó állami támogatást, akkor a demokratikus látszat utolsó foszlányait is feladja. Ha ettől tartva mégis megadja a támogatást, akkor engedményt tesz, az ellenzék erőt mutat, és így sikerre segíti az ellenzék taktikáját. Első lépésnek nem lenne rossz.
De ez csak a kezdet lehet. Az Orbán-rendszer ellenzéke, ha valóban rendszerellenzékként akar fellépni, nem függhet a mostani mértékben az állami erőforrásoktól. Muszáj lesz erősítenie független, állampolgári finanszírozási bázisát. Ebben volt előrelépés az előző ciklusban: az előválasztásokat is jelentős részben adományokból rendezték, és a központi kampányba is érezhetően több egyéni donáció érkezett, mint a korábbi választásokkor. Ebben kellene a következő években szintet lépni, sokkal nehezebb körülmények között. Ez aligha sikerülhet, ha az elmúlt években kialakult, az ellenzéket támogató de a pártokba nem betagozódó aktivista hálózatokat (AHang, Nyomtass Te Is!) nem tudják jobban integrálni az ellenzéki politizálásba. Mindez a pártok és az aktivisták részéről is komoly önkorlátozást feltételez, és türelmes bizalomépítő gesztusokat. Ezeknek egyelőre kevés jele látszik.
A törzsszavazók csapdája
A másik csapdahelyzet az ellenzék tartalmi mondanivalójával függ össze. Gyakran éri az a jogos kritika az ellenzéket, hogy elsősorban saját törzsszavazóinak politizál, csak nekik kedves témákat és üzeneteket erőltet. Így kevés esélye marad elérni azokat a választókat, akiknek nem az Orbán-rendszer leváltása a legfőbb prioritása. A kritikát gyakran azonosítják azzal az állítással, hogy az az ellenzék a mindenkit érintő megélhetési kérdések helyett szimbolikus és absztrakt ügyekkel foglalkozik. A magam részéről ezt az utóbbi értelmezést leegyszerűsítőnek és félrevezetőnek is érzem (Orbán is rendszeresen használ, olykor sikerrel is, szimbolikusnak nevezhető ügyeket, és az ellenzékétől is rendszeresen hallani jóléti követeléseket, mostanában például a pedagógusfizetések kapcsán), de az alapállítás ettől még tartható. Mivel ellenzéki politikusok maguk is gyakran megfogalmazzák ezt a kritikát, felmerül a kérdés, hogy miért tűnnek képtelennek változtatni, persze túl azon a nehézségen, hogy nem olyan könnyű felmérni, a törzsszavazókon túli, de az ellenzék számára még potenciálisan elnyerhető szavazók pontosan milyen politikával szólíthatók meg. Az előbbiekhez hasonlóan induljunk ki abból a jóindulatú feltevésből, hogy amit egy átlagos ATV-elemző vagy Facebook-kommentelő képes felismerni, azt az ellenzék hivatásos politikusai és tanácsadóik is világosan látják. Ha nem a felismerés hiányzik, akkor valami más nehezíti a jobban célzott üzeneteket. Az egyik alapprobléma az ellenzék „hat törpe” struktúrája, amely arra ösztönzi a szereplőket, hogy mindenekelőtt a könnyebben elérhető törzsszavazókért versenyezzenek, akiket bizony „tartalmatlan orbánozás”-sal (vagy épp tartalmas orbánozással) lehet megnyerni. Ebben (is) megmutatkozik a Fidesz brutális strukturális előnye: mivel a saját térfelén nem kell versenytől tartania, a választásokhoz közeledve van politikai mozgástere az ideológiailag kevésbé elkötelezett szavazók felé politizálni.
Persze, itt is adódik a kézenfekvő válasz, hogy az ellenzék pártjai próbálhatnának nem egymás rovására növekedni, hanem már az aktuális kampányidőszak előtt más célcsoportokat kultiválni. Van is ebben sok igazság. Csakhogy az ellenzéki politika legnagyobb újítása, az előválasztás, ebből a szempontból éppen bonyolítja a helyzetet. Az előválasztás ugyanis a törzsszavazók terepe. Még a kimagaslóan sikeres 2021-es előválasztáson is a 2022. áprilisi kétmilliós tábornak csak kevesebb mint a fele vett részt. Ezért aztán azok voltak relatíve sikeresek, akik a legkeményebb leszámolást ígérték, és az előválasztási kampányt a törzsszavazók füleinek kedves dallamok dominálták. Tanulságos a korai favoritnak tartott Karácsony Gergely esete. Bár kampányának sok komoly hiányossága volt, kudarcában a döntő mozzanat valószínűleg az volt, hogy az elszámoltatás és a kétharmad nélküli rezsimváltás kérdéseiben mérsékelt, inkább a medián szavazót és nem az ellenzéki törzsközönséget célzó állásponttal próbálkozott.
Ez volna a törzsszavazók csapdája. A széttagolt ellenzéki oldalon az előválasztáson olyan politikával lehet sikert elérni, ami a későbbiekben akadálya a tábor bővítésének. A probléma máshol is jól ismert, mindenekelőtt az Egyesült Államokból, de egy erős országos pártszervezet képes tompítani azt. Erre a csapdahelyzetre sem látszik egyszerű, kézenfekvő megoldás. Első lépés lehetne a természetes integráció, az alig mérhető támogatottságú pártok beolvadása. Segíthet a helyzeten az előválasztás (ha megint lesz ilyen) előrehozása a cikluson belül, továbbá ha a közös miniszterelnökjelölt erősebb központi kampányszervezetet kap és nagyobb autonómiát a kampány tartalmi kérdéseiben. Ezek a megoldások nagyobb politikai mozgásteret hagynak az átállásra előválasztási üzemmódból az általános választásra. Ám ezek, bár fontosak, mégis csupán szervezeti és technikai kérdések. Valódi jelentőségük akkor lesz, ha a következő talán egy évben az ellenzéki politizálás a tartalmi és stratégiai kérdésekben érdemben előre tud lépni.