A választási eredmények nem véletlenül sokkolták az ellenzéki közvéleményt. Az összefogás kudarcával világossá vált, hogy a kiépült NER a saját maga által alakított keretek között realisztikusan nem leváltható. Ez a felismerés a rendszerváltás demokratikus ígéretét alapjaiban rendíti meg, aminek következményei ma még beláthatatlanok. Annyi biztos csupán, hogy a választásra vonatkozó értelmezési kísérletek perspektíváját e tétekhez kell igazítani. Ahhoz, hogy megértsük, mi történt velünk április 3-án, és milyen mozgásterünk van a következő időszakban, nem elégséges pusztán az ellenzéki és kormányzati aktorok „stratégiáit” és „felelősségét” vizsgálni. Ugyanígy nem elegendő a csalódott vagy egyenesen „traumatizált” ellenzéki szavazók „gyászmunkájáról”, a kivándorlás és belső emigráció lehetőségeiről gondolkodni.
Ehelyett egy szinttel hátrébb kell lépni, és megvizsgálni, milyen új horizont született április 3-án; milyen forgatókönyveket számolt fel a vereség; és ami ugyanilyen fontos, milyen új cselekvési tereket nyitott meg? Azt kell tudatosítani önmagunkban, hogy bár a választás következményei nagyon is valóságosak, maga a valóság alapvetően mégiscsak jelentős részben társadalmi konstrukció. A választások értelmezése nem predeterminált, és egyáltalán nem mindegy, milyen perspektívából tekintünk rá. A modern demokráciákban a választás a közös valóság konstrukciója szempontjából kulcsfontosságú, kollektív rítus, melynek mindenkori lehetőségterét a modernitás társadalmi struktúrái jelölik ki. Ebből a perspektívából tekintve az április 3-ai eredményekre az absztrakt pártpolitika helyett a hétköznapi cselekvők szintjén vethetjük fel az állampolgári mozgástér dilemmáit, egyúttal rávilágítva a tágabb modernizációs összefüggésekre is.
A kezdeti érzelmi sokk elmúltával fontos lenne, hogy a jelenlegi helyzetre lehetőségként is tudjunk gondolni. A választás tapasztalata tömegek számára tette kézzelfoghatóvá, hogy nincs hova hátrálni. Az érzelmi bevonódás miatt érthető, mégis túlzó az a szintén gyakori következtetés, hogy a választásnak visszavonhatatlan, „sorsfordító” hatása lenne. Feltárva a választás tágabb modernizációs kontextusát, belátható, hogy a NER folytatódó regnálása az előttünk álló kihívásoknak csupán egyik dimenzióját érinti. Korunk fojtogató strukturális paradoxonjainak fényében kijelenthető, hogy a késő modernitás elkerülhetetlenül az új társadalmi formákkal való kísérletezés kora. Ezen nem változtat az sem, hogy a globális kihívások mellett, a demokrácia – modernitás egyéb paradoxonjaitól korántsem független – válságát is kezelnünk kell. E politikai válság azonban nem csak nehezíti a feladatunkat, hanem sajátos erőforrássá is válhat: azáltal, hogy világosan megragadhatóvá tesz rendszerszintű problémákat, a megdönthetetlennek tűnő NER ösztönzőleg is hat a válaszkeresés és kísérletezés folyamatára.
Valóságkonstrukció és modern rítusok
A „valóság” egyfelől végső tényszerűség: az különbözteti meg a képzelet világától, hogy magától értetődő, természetes adottságok építőkockáiból épül fel, melyek igazodási pontként szolgálnak, kijelölve a lehetséges és a lehetetlen közti határvonalat. A valóság másfelől konstrukció: az, hogy mit tekintünk megváltoztathatatlan adottságnak, nem közvetlenül a világ állapotából következik, hanem legalább annyira értelemadás során is alakul. Persze a valóság értelmezése korántsem korlátlanul rugalmas. Az anyagi világgal való összeegyeztethetőség próbái mellett kiemelt szerepet játszanak az értelemadás társas formái is: elsősorban azok az értelmezések tarthatnak igényt a valóságosság aurájára, melyeket a társak is megerősítenek.
Ilyen kiemelt jelentőségű jóváhagyási mechanizmusnak tekinthetők a „kollektív rítusok”. Az együtt cselekvés megkülönböztetett, ünnepi alkalmai során a cselekvők testi szinten jelölik ki a világ belakásának közös formáit. A másokkal szinkronban eljátszott performanszok során, az egyénbe bevésődnek a világhoz való viszonyulás alapjait kijelölő mozdulatok és gesztusok. Míg az archaikus társadalmakban e kollektív rítusok képesek voltak a kozmoszt és benne az ember helyét egyaránt kijelölő totális jelentéshorizontot megalapozni, addig modern megfelelőik ennél szerényebb igényen alapulnak. Ahelyett, hogy a valóság általános metafizikai modelljét tartanák fenn, kompromisszumos megoldásokat tesznek lehetővé: vagy az általánosság igényét adják fel és csupán a társadalom részcsoportjait integrálják (pl. privát, helyi vagy intézményi hagyományokat újratermelő rítusok), vagy pedig a tartalmi szempontok helyett az értelemadási folyamatok formális elveit rögzítik (pl. eljárási szabályokat rögzítenek konkrét értékek helyett).
Egy totális és egyúttal közös valóságot újratermelni képes rítus híján, a modern társadalmak szükségszerűen párhuzamos valóságban élők együttműködésén alapulnak. Abban, hogy a lényegi pontokon eltérő világképű cselekvők mégis egységbe rendeződjenek, a párhuzamos valóságok összebékítésének mechanizmusai kulcsszerepet töltenek be. Ilyen mechanizmusnak tekinthetők a modernitás kollektív rítusaként értelmezhető választások. Szociológiai értelemben funkciójuk nemcsak a hatalom kiosztása, hanem legalább annyira a plurális valóságok együttélési feltételeinek biztosítása. A választások olyan rítusnak tekinthetők, melyek lehetőséget teremtenek a hiányzó kollektív valóság helyét elfoglaló párhuzamos valóságok konfliktuspotenciáljának minimalizálására.
Ezt a feladatot egy sajátos kompromisszum révén képesek ellátni: a valóságot saját ideológiai szempontjaik szerint értelmező pártok versengésében ugyan kiválasztódik egy „győztes”, azonban az általa képviselt értelmezések érvényessége hangsúlyozottan ideiglenes (a mandátumok lejártáig tart), és az alkalmazhatóság köre formális szabályok által (alkotmányos alapelvek) korlátozott. Ilyenformán a választás rítusa egyszerre szavatolja egy közös orientációs pont kijelölését, és előzi meg annak totalizálását. Azáltal, hogy az egyén részt vesz a képviselők megválasztásának rítusában, hatást gyakorolhat arra, hogy ideiglenesen milyen valóságértelmezés lesz domináns, és eközben – a közjogi keretek között – hallgatólagosan alá is rendeli magát a győztes interpretációnak, függetlenül attól, hogy azonosul-e velük.
Maga a választás jelenete – afféle kollektív performanszként – korántsem mellékes ebben az összefüggésben: ez felelős ugyanis a társadalmi valóság kompromisszumának testi bevéséséért. Minden arra jogosult egyszerre végzi ugyanazt a mozdulatsort: alternatívák egy listájáról kiválasztja a hozzá legközelebb álló jelöltet. Bár látszólag a hangsúly itt az egyéni akarat kifejezésén van, legalább annyira fontos a választás aktusának látens, nem szándékolt komponense is. A rítusban való részvétellel ugyanis a demokratikus közakaratképzés folyamatának elismerésére is sor kerül. Anélkül, hogy ez tudatosulna, egy olyan társadalmi rendet visz színre az egyén, amiben neki és mindenki másnak egyformán pontszerű beavatkozási lehetősége van hatni a közös valóságra. Ez teszi lehetővé, hogy a választás aktusát követően új politikai rend születik: azáltal, hogy minden érintett kifejezi az akaratát és egyúttal hallgatólagosan elfogadja saját szerepe korlátozott mivoltát, a „társadalmi szerződés” megújul), miközben a közhatalom átruházódik a győztesre.
A választás rítusa ha nem is teremt mindenki számára tartalmilag közös valóságot, mégis lehetővé teszi a politikai küzdelemben győztes valóságértelmezés általános tiszteletben tartását. Fontos, hogy lássuk, a demokratikus választás rítusának csak mindezen feltételek együttes megléte esetén van értelme: ha sérülnek az alkotmányosság korlátai, illetve sérül az ideiglenesség elve, akkor a választási rítus sem tudja a közös valóság relatív biztonságát szavatolni. Amennyiben a választás során nem jön létre a közös valóság minimuma, nem egyszerűen a választás legitimációs ereje vész el. Ha nincs olyan magától értetődő rítus, melynek keretében a társadalom egésze közösen „le tudja játszani”, hogy miként kezelje a valóságértelmezések elkerülhetetlen pluralitását, akkor tényleges társadalmi szakadékok nyílnak.
A közös valóság elvesztése
E belátások jelölik ki a jelenlegi választás sokkjának általánosabb tétjeit. Az előrejelzések fényében a győzelem maga kevésbé, ám mértéke annál inkább meglepő volt, érezhetően az összes politikai aktor számára. Az ellenzéki kudarc okai szerteágazóak és többnyire közismertek: a NER által fenntartott gazdasági függőségi rendszer, a sokáig kedvező globális gazdasági környezet, a centrális erőtérre szabott választási törvény, a finanszírozás, mozgósítás és médiafelületek egyenlőtlensége, az elmúlt hónapok osztogatása, a progapandagépezet gátlástalansága és totalitása (különösen a háború értelmezése kapcsán), a határon túli szavazatokkal való visszaélés, valamint az eseti választási visszaélések egyaránt fontos szerepet játszottak az eredmény alakulásában.
Önmagában az esélyegyenlőtlenség ellenére is váratlan kétharmados többség azonban még aligha tenné rendkívülivé a választást. A végeredménynél sokkal nagyobb súllyal esik latba, hogy maga a demokratikus kormányváltás lehetőségének horizontja semmisült meg. Miután a korábbi választások során az ellenzéki pártok külön-külön indulva vereséget szenvedtek, ezúttal a közös indulás stratégiája mellett döntöttek. Bár annak nyilvánvaló nehézségeivel és csapdáival nem tudtak maradéktalanul megküzdeni, mégis a lehetőségekhez képest egységes erőként léptek fel. Az, hogy ennek ellenére is megsemmisítő vereséget szenvedtek, azt jelzi, kifogytak a rendszer keretei között elképzelhető politikai alternatívákból. Az ellenzéki szavazók nagy többsége nem egyszerűen „csalódott” az eredmények miatt. Most szembesült azzal, hogy nem látszik, miként tudná a kiépült NER-t az ellenzék bármilyen elképzelhető konfigurációban nemhogy legyőzni, de akárcsak megszorongatni. És most vált világossá az is, hogy a társadalom milyen jelentős aránya közönyös a demokratikus játékszabályok felrúgása, valamint az állóháborúvá degradált politikai kultúra iránt.
Ez pedig drámai élmény. Azáltal, hogy jelentős tömegek számára vált alaptapasztalattá a választás rítusának kiüresedése, nem csupán a fennálló politikai rend legitimitása sérült. Talán ennél is fontosabb, hogy a közös valóság megteremtésének központi mechanizmusába vetett hit rendült meg. Miután az elmúlt tizenkét évben az alkotmányos fékek és ellensúlyok rendszere fokozatosan leépült, április 3. után a domináns valóságértelmezés ideiglenességére vonatkozó várakozások is elvesztették alapjukat. Ennek hiányában mindazoknak, akik maguktól nem azonosulnak a kormányzati ideológiával nincs alapjuk többé, hogy legalább minimálisan tiszteletben tartsák annak érvényességét.
Sovány vigasz, hogy a Fidesz és a miniszterelnök láthatóan maga sincs tisztában az új helyzet visszásságával. Ahogy a választást követő diadalmas nyilatkozatok mutatják, a kormánypárt nem észleli a játékszabályokkal való féktelen visszaélés veszélyét. Nem látja, hogy csak akkor lehet nyerni egy versengésben, ha minden fél elismeri legitimnek a szabályok készletét: ha csak az egyik fél tekinti sajátjának a szabályokat, úgy közös játékra sincs többé mód. Ha egyszer megszűnik annak az „illúziója”, hogy van érdemi verseny, tetszőlegesen nagy arányú győzelem is hiábavalóvá válik: hiszen a vesztes elismerése nélkül a győztes pusztán önjelölt bajnok lehet. (Ebből következik egy fontos tanulság az ellenzéki pártok részére is, amit egyelőre láthatólag a legtöbb képviselő vonakodik felismerni: a megnyerhetetlen játékra leginkább a játékból való kilépés kínálhat adekvát választ.)
A választási rítusok illúziójának összeomlása után immár nincs semmi akadálya annak, hogy az eddig is létező párhuzamos valóságok totálisan elszigetelődjenek egymástól. Természetesen a politikai táborok polarizációja korántsem új jelenség. A kiüresedett választási rítus élménye azonban új szintre emeli a távolságot: annak alaptapasztalatát vési be, hogy nem csupán aktuálisan hiányzik a közös valóság, hanem – az erre hivatott kollektív rítusok ellehetetlenülése okán – egyáltalán nem is lehetséges. Ez nem fokozati, hanem minőségi különbség: a közös valóság lehetőségétől megfosztott aktorok számára az együttműködés és egyeztetés lehetősége elvész, csupán a konfrontáció vagy a kivonulás cselekvési alternatívái kínálkoznak. Előbbi a konfliktusok eszkalációjának – a jelenlegi defetista közhangulatban valószínűtlen – pályáját, utóbbi pedig a pluralitás lehetőségterének további beszűkülését vetíti előre.
A kiüresedett választás rítusok modernizációs paradoxonjai
Végső soron mindkét forgatókönyv egy atomizált, színlelt egyetértésen alapuló társadalomhoz vezet. Olyan kép ez, ami fájóan ismerős Magyarország társadalomtörténetéből. Az államszocializmus évtizedeiben a hasonló modell már felbukkant: egy politikailag integrált, látszólag ideológiailag egységes, ám valójában párhuzamos világokra tagolt társadalom, ahol a kölcsönös bizalmatlanságot jobb híján kapcsolataik felszámolásával kezelték az egyének. A rendszerváltást követően úgy tűnt, hogy e torzult modell strukturális feltételei megszűntek. Az alkotmányos fékek és ellensúlyok kiépülése, valamint a politikai váltógazdaság kezdeti tapasztalata magukban hordozták a lehetőséget, hogy olyan rítussá formálják a választást, ami, ha közös valóságot nem is biztosít, ám annak kompromisszumos formáját lehetővé teszi.
Bár ez a lehetőség hosszú évekig nyitva állt, mégsem mondható, hogy sikerült volna élni vele. Mindennél jobban bizonyítja e kudarcot, hogy a demokratikus kultúra alapjai a rendszerváltás után felnőtt generáció többsége számára sem váltak alapértékekké. A politika egyre inkább a barát és ellenség abszolút logikája szerint folyó élethalálharccá vált, kitakarva a kompromisszum és konszenzus demokratikus lehetőségeit. Ebben az értelemben a választás sem tudott azzá a rítussá válni, ami lehetne: ha nem is azonosulási alapként, de legalább igazodási pontként szolgáló közös valóság megteremtése helyett a politikai meggyőződések eszkalálódó konfliktuszónájává vált.
Fontos hangsúlyozni, hogy a demokratikus állampolgári kultúra stabilitásának kudarca korántsem az államszocialista örökség szükségszerű következménye. Ebben a demokráciát globális szinten gyengítő, különféle strukturális torzulások egyaránt szerepet játszottak. A globális kapitalizmus keretei között a nemzetállamok mozgástere beszűkült, miközben ellentmondó külső (globális integráció) és belső (protekcionizmus) követelményeknek kellett megfelelniük. Az individualizálódás következtében a képviseleti rendszer alapjául szolgáló társadalmi nagycsoportok feloldódtak. A hálózati társadalom kialakulásával azok az intézmények is meggyengültek, melyek korábban a demokrácia működtetésének szervezeti alapjait jelentették. Az információs társadalom a nyilvánosság racionalitáspotenciálját tovább erodálta, miközben a megállíthatatlan gyorsulás a nyilvánosságban kiérlelt döntésekhez szükséges időt szűkítette be. Mindez csupán néhány a legjellemzőbb válságtünetek közül.
E hatások következtében a demokratikus intézmények globálisan meggyengültek. A rendszerváltás utáni hazai fejlemények elsősorban ebbe a trendbe ágyazódnak: a demokratikus kultúra késő modern válságának lokális variánsaként értelmezhetők. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a demokratikus kultúra és végső soron a választás mint a közös valóságértelmezés rítusának kiüresedése korántsem izolált folyamat. Valójában beilleszkedik a modernizáció azon paradoxonjainak sorába, melyek „társadalmi szenvedésként” válnak megtapasztalhatóvá. Hasonlóképpen a kapitalizmus expanziójával összefüggő elidegenedéshez, kizsákmányoláshoz és ökológiai értelemben fenntarthatatlan fejlődéshez, a demokratikus intézmények kiüresedése következtében tapasztalt kizárás, megvetés és jogfosztottság is a felvilágosodott ész önfelszámolását kifejező, egymással összefüggő tünetek egyikeként ragadható meg.
Ez az az a konstelláció, amihez a Fidesz 2010 óta saját stratégiáját igazítja, miközben a közös valóság ígéretét feladva, kizárólag a saját álláspontjának érvényesítéséhez szükséges feltételek megteremtésére törekedett. Ennek következménye a NER kiépülése, ami végső soron maga is a késő modernitás összetett paradoxonjainak egy tüneteként magyarázható. Önmagában nem „ok”, hanem sokkal inkább egy torzulásokkal terhelt strukturális tér következménye.
Választási trauma mint társadalmi szenvedés
Ebből a perspektívából tekintve az április 3-ai választás is új fénytörésben mutatkozik meg. Nem kataklizmatikus sorsfordulóként, hanem sokkal inkább egy összetett modernizációs válság helyi tüneteként értelmezhető. Nem egyszerűen a gátlástalan kormányzati és a felkészületlen ellenzéki aktorok összjátékának eredőjeként, hanem a demokratikus választások keretében újratermelt közös valóság hiányával magyarázható. A Fidesz negyedik kétharmados győzelme nem maga a válság, hanem sokkal mélyebb válságok felszíni tünete. Ennek felismerése egyszerre nyújthat vigaszt a mostani traumára, mutathat utat a közeljövőbeni kibontakozás számára, és kínálhat kivételes lehetőséget az előttünk álló hosszútávú feladatokhoz szükséges mobilizációra.
A modernizációs paradoxonok súlyosságuk ellenére túlságosan absztraktak ahhoz, hogy széles körben felismerhetőek legyenek. Hiába tapasztalják sokan egyidejűleg a belőlük származó társadalmi szenvedéseket, e tapasztalatokhoz jellemzően nem kapcsolódik hozzá a háttérben húzódó társadalmi okok felismerése. Ennek legfőbb oka az, hogy a szenvedéssel való foglalatoskodás a modernizáció keretei között maga is sajátos keretbe ágyazódik: e feladatra elsősorban az orvosi és pszichológiai tudományok vannak felhatalmazva, miközben a társadalomtudományok háttérbe szorulnak. Ilyenformán a jelentős részben az élhetetlen társadalmi viszonyokra visszavezethető szenvedés többnyire krónikus testi betegségként vagy valamilyen mentális zavarként mutatkozik meg a cselekvők számára. Ezen individualista oktulajdonítások következtében a mögöttes strukturális torzulások vakfoltban maradnak.
A demokrácia április 3-án tömegek számára kézzelfoghatóvá vált válsága ebből a szempontból új helyzetet teremt. Egy olyan szenvedéstapasztalatnak tekinthető, aminek esetében a társadalmi eredethez nem fér kétség. A feladat csupán annyi, hogy ne önmagában tekintsünk a sokkoló választásra. Vegyük észre, hogy a demokratikus intézmények kiüresedése nem előzmények, lokális és globális kontextus nélkül zajlott le. És nem is pusztán rosszhiszemű vagy ügyetlen politikai aktorok tevékenysége okolható érte. A megsemmisítő választás pontszerű, fájdalmas válsága mögött megpillanthatjuk a modernitás paradoxonjának összetett szövetét. Ha túl akarunk lépni a NER-en, elsősorban ez az, amivel dolgunk van.
A közvetlen feladat az elveszett közös valóság újbóli megteremtése. Ehhez a kiüresedett választási rítusok önmagukban nem elegendőek. Éppen ezért pusztán egy „jobb” választási stratégiában bízni, nem csupán az erőviszonyok egyenlőtlensége miatt nem tanácsos, hanem amiatt sem, mert a voltaképpeni problémát – miszerint az államszocializmus örökségével és a késő modernitás kihívásaival terhelt viszonyok között a választási rítusok nem tudják a plurális valóságértelmezések demokratikus összeegyeztetését biztosítani – egy esetleges győzelem sem oldaná meg. Nem jönne létre közös valóság ebben az esetben sem, így a társadalmi törésvonalak továbbra is fennmaradnának, csupán a szerepek cserélődnének fel. A kollektív rítusként felfogott választás egy olyan alternatíváját kell kidolgozni, ami a késő modernitás paradox viszonyai között is képes a közös valóság minimumát biztosítani.
Ennek megfelelő formája jelen pillanatban nem ismert – nem csupán nálunk, máshol sem. Kísérletezésre van szükség, amihez itthon – globális viszonylatban – ideálisak a feltételek. Méghozzá éppen azért, mert a demokratikus válságból fakadó szenvedéstapasztalat lerántotta a modernitás paradoxonjait eltakaró leplet. A mi feladatunk, hogy ne torpanjunk meg: tegyünk kísérletet arra, hogy a NER lokális problémáját annak tágabb modernizációs kontextusára reagálva próbáljuk megoldani. Ehhez elengedhetetlen, hogy a társadalmi szenvedések széles listáját áttekintsük, és reflektáljunk a háttérben meghúzódó strukturális torzulások összetett szövetére. Nem elégséges sem valamilyen részproblémát célozni önmagában (ahogy azt az identitáspolitikai mozgalmak teszik), sem a szenvedéstapasztalatoktól függetlenül kezelni a paradoxonokat (ahogy azt a strukturalista stratégiák próbálják). Előbbi esetben azt kockáztatjuk, hogy a kezelt részproblémák a környezeti torzulások hatására a látszólagos sikerek ellenére is visszaépülnek. Utóbbi esetben pedig azt, hogy kísérleteinknek nem lesznek aktorai.
Ehelyett arra kell törekedni, hogy a társadalmi szenvedések tapasztalatait állítsuk középpontba. Ezek olyan végső adottságok, melyek a közös értelem kialakulásának lehetőségét hordozzák magukban. A legkülönbözőbb társadalmi pozíciókban átélhetők az értelemvesztés, az elidegenedettség, az anómia vagy éppen a környezeti ártalmakkal összefüggő betegségek, melyek közös nevezőként szolgálhatnak. Abban a pillanatban, hogy reagálunk rájuk, vagyis bevonjuk őket egy szolidaritási viszonyrendszerbe, egyúttal értelmet is tulajdonítunk nekik. Ezek az elemi szolidaritási kötések hordozzák magukban a közös értelem megújításának lehetőségét: hidat vernek társadalmi pozíciók között, továbbá – a segítés és gondoskodás formájában – morális kötelékeket hoznak létre, és – a háttérben meghúzódó paradoxonokat feltárva – egy közös társadalmi valóság alapjait fektetik le.
Természetesen az ilyen kötések kialakításának is megvannak a maga kihívásai. A társadalmi szenvedés mentén történő – valószínűtlen – kapcsolatok kialakítása megterhelő feladat. Mégis, egy olyan lehetőség, amivel érdemes kísérletezni. Nem csupán azért, mert lokálisan ennek a feltételei adottak; sokkal inkább azért, mert a kísérletezésnek középtávon nincs alternatívája. Ha a NER elől el is lehet vándorolni, a modernitás globális paradoxonjai elől aligha. A belőlük fakadó társadalmi szenvedések elől nincs menekvés – ez pedig, ha első látásra nem is vigasz, a maga sajátos módján mégis megnyugtató belátás. Nincs hova hátrálni, nincs alternatívája annak, hogy szembenézzünk a kihívásokkal, és vállaljuk a kényelem megszokott szigeteinek legalább részleges feladását. Ha csak ezt tisztázzuk a magunk számára, máris könnyebben nézünk az előttünk álló – minden bizonnyal megterhelő – időszak elé.
(A cikk eredetileg 2022. április 17-én jelent meg a 444.hu-n.)