2022. szeptember 16.
Ahhoz, hogy megértsük, mi történt velünk április 3-án, és milyen mozgásterünk van a következő időszakban, azt kell tudatosítani önmagunkban, hogy bár a választás következményei nagyon is valóságosak, maga a valóság alapvetően mégiscsak jelentős részben társadalmi konstrukció. A NER folytatódó regnálása az előttünk álló kihívásoknak csupán egyik dimenzióját érinti. Korunk fojtogató strukturális paradoxonjainak fényében kijelenthető, hogy a késő modernitás elkerülhetetlenül az új társadalmi formákkal való kísérletezés kora.
Orbán újabb kétharmados többsége érthetően letaglózta az ellenzéki közvéleményt, szavazókat, aktivistákat és politikusokat. Nyoma sincsen a 2018-as választást követő dacreakciónak, egyelőre csak a tanácstalanság és az apátia látszik. Bár még csak az első napok kétségbeesett reakcióit látjuk, a formálódó közmegegyezés iránya világos: a közös indulás semmit sem hozott az ellenzéknek, Orbánt “ebben a rendszerben” nem lehet legyőzni. A magam részéről ezeket az állításokat szeretném megvitatni.
Az idei magyarországi választásokra visszavonhatatlanul rányomja a bélyegét az ukrajnai háború. Nemcsak azért, mert háttérbe szorította a kampány belföldi témáit, hanem azért is, mert meghatározza a következő kormány mozgásterét. Ezúttal nem csupán az a kérdés, hogy a NER politikai szférán túli „kiépülése” folytatódik-e, vagy egy megosztott, mégis a kormányváltás reális lehetőségét 2010 óta talán először magában rejtő ellenzéki összefogás tehet kísérletet a NER „visszabontására”.